A nyitvatermők egyik ősi, korábban (Jura és Kréta időszak) sokkal jelentősebb csoportját alkotják. Minden fajuk a trópusokon, illetve a szubtrópusi régiókban él. Leveleik összetettek, a lombozat csak a törzs tetején található (ún. üstökösfák). Sok faj erősen hasonlít a pálmákra, de ez csak evolúciós konvergencia. Törzsük és levelük változatos méretű lehet, az egészen alacsony (akár föld alatti szárral rendelkező) fajoktól a 15-20 méter magasságú és többméteres levelű óriásokig terjed. Törzsük jellemzően nem elágazó, belsejében sok fajuk esetében keményítőben gazdag szövet található, amit az ember évszázadok óta felhasznál.
A legismertebb faj a japán cikász (Cycas revoluta), kisebb-nagyobb példányaival a dél-európai parkokban és igényesebb kertekben is találkozhatunk.
A ma élő cikászfajok jelentős része, mintegy fele erősen veszélyeztetett, illetve a kipusztulás szélén áll!
A szemérmetlen szömörcsög elnevezés sokkal találóbb, ráadásul a latin nevéből is ez következne… na mindegy. Magyarországon gyakori gombafaj, de az erdőt járva inkább jellegzetes szagával lehet találkozni, mint magával a gombával. Kerek vagy ovális, tojásszerű képződményből fejlődik ki, néha többesével. Ezt a rugalmas, kocsonyás „boszorkánytojást” sok helyen fogyasztják. Ebből néhány óra alatt kifejlődik a termőtest. Tönkje fehér színű, törékeny, belül üreges, spórái a süveg külső felületén található zöldes, nyálkás bevonatban találhatóak. A gomba kifejletten kellemetlen, erős szagot áraszt, ami sok állatot vonz. A képen a kisebb-nagyobb legyeken kívül egy vörösnyakú dögbogár (Oiceoptoma thoracicum) is látható, ami általában nagyobb testű, elhullott állatokra rakja a petéit. Ezek a rovarok elrepülve, elmászva terjesztik aztán a szömörcsög spóráit. Kisebb termetű és ritkább faj a közönséges kutyaszömörcsög (Mutinus caninus) látható a 2. képen.
A Nephila-fajok a világ legnagyobb, fogóhálót szövő pókfajai, impozáns méretükkel elég szembetűnőek. Hálójuk átmérője az egy métert is elérheti, elsősorban rovarokkal táplálkoznak, de állítólag a kisebb madarakat vagy hüllőket is képesek elfogni és elfogyasztani. A családba tartozó mintegy 75 fajuk mind a trópusi területek lakója, egyes helyeken ezeket a pókokat csemegeként fogyasztják… Méretaránynak pedig itt az utolsó kép, ezt Gergő csinálta, az én kezem a méretarány.
Kékbaktériumok > Cyanphyceae > Nostocales > Nostocaceae > Nostoc commune
Zárvatermők > kétszikűek > varjúhájfélék > deres varjúháj (Sedum hispanicum)
Nostoc commune
A Nostoc egy cianobaktérium, amelynek kocsonyás telepei főként a nedves, tömör, rosszul szellőző talaj felszínén jelennek meg. A telepek mérete száraz időben jelentősen csökken, szinte észrevétlen lesz.
A pekándió (Carya illinoiensis) őshazája az Egyesült Államok délkeleti része. Levele a nemes dióhoz hasonlóan összetett, páratlanul szárnyalt, de levélkés keskenyebbek és fogazott szélűek. A pekándiófa hosszú életű, ismertek ezer év körüli példányok is. Kb. 6–10 éves korában fordul termőre, és akár 200 éven keresztül megbízhatóan terem, így egy pekándió ültetvényt nyugodtan nevezhetünk hosszútávú befektetésnek. Idősebb korában elérheti a 30 méteres magasságot is, de csak a számára szükséges mélyrétegű, tápanyagban gazdag, jó vízellátottságú talajon fejlődik ilyen méretűre. Termése a nemes dióhoz képest hosszabb és vékonyabb héjú. Magja is kevésbé barázdált, kellemes ízű, édesebb. A világ pekándió termelésének kb. 80%-át az Egyesült Államok adja, itt a földimogyoró után a második legnépszerűbb olajos mag, számos édes és sós sütemény összetevője.
Bár a sziget egyes részei nagyon szárazak, igazi klasszikus homok vagy kősivatag Szokotrán nem alakult ki. A sziget déli, kevéssé látogatott és nehezen megközelíthető részein viszont – az állandóan fújó szél hatására – több száz méter szélességben homokdűnék jöttek létre, amelyek a kora hajnali vagy az esti naplementében mutatnak a legjobban. A fényképezőgépnek nagyon árt a millió apró homokszem, amelyek könnyen bekerülnek minden kis résbe, és ha nem vagyunk óvatosak akkor a gép belsejébe is. (Objektívet itt ne cserélgessünk…)
Hazánkban nagyon ritka, tőzegmohalápokhoz kötődő rovaremésztő növény. Rovarfogásra módosult levelei tőlevélrózsát alkotnak, kerekded formájúak és hosszú nyelűek, minden levélen nagyszámú pirosas színű mirigyszőr (tentákulum) található. Mivel ez a faj is nitrogénben szegény talajon él, a szükséges nitrogénvegyületeket állati fehérjék bontásából pótolja, emellett alap növényi tevékenységként fotoszintetizál is. A levélen látható sok apró csepp mindegyike ragadós váladékot tartalmaz, így a rászálló kisebb rovarok – tipikusan szúnyogok és kisebb legyek – csapdába esnek. A levél szomszédos tentákulumai is lassan a zsákmány felé hajlanak, majd a rögzített rovart megemészti a növény. A kitint nem tudja enzimekkel lebontani, így az állat váza (kitinkutikula) a levél felületén marad. Egy-egy levél csak néhány rovart képes elejteni, azután elhal és újabb levél képződik. Virágzata több apró, fehéres öttagú virágból áll, virágzási ideje július-augusztusban van.
A fajt a tőzegmohás lápok vízszintjének csökkenése, kiszáradása, valamit a vízszennyezés (műtrágyázás) veszélyezteti elsősorban. Legközelebbi hazai rokona az hosszúlevelű harmatfű (Drosera anglica) már évtizedekkel ezelőtt kipusztult az ország területéről.
A kereklevelű harmatfű védett faj, természetvédelmi értéke 10.000 Ft.