Nos a juhsajt kiindulási állapota a juh. Legalábbis Albániában még biztosan. A hatalmas hegyi réten, ahol több napot sátoroztunk, volt a pásztorok szállása egy jól védhető (farkasok!) részen.
A birkákat minden reggel megfejték, majd kihajtották őket a rétre legelni, ahonnan csak estefelé tértek vissza. A gyapjuk a magyarországi viszonyokhoz képest sokkal tisztább, már-már hófehér, a hegyoldalról nézve mint fehér gombócok bóklásztak a sátraink körül, ha aznapi útjuk arra vezetett. A legerősebb kos színes szalaggal volt megkülönböztetve 🙂
A tejet nagy edényekbe gyűjtötték, majd oltószerrel keverték össze és felmelegítették. A meleg tej egészen csodálatos ízű volt – egyáltalán nem volt birkaszaga vagy íze. Ezt a pásztorok is itták, de nyilván nem tudnak napi több 10 liternyit meginni, így a feleslegből sajtot készítenek. A megaludt, majd leszűrt tejfehérje takarosan megkötött hófehér kendőkben száradt az egyik kalyiba gerendáira akasztva.
A kiszáradt, szikkadt sajtok egy részét erősen besózták, ezek hátul, egy nejlonnal bélelt ládában sós lében áztak, a többség – natúr formában csak egy csipetnyi sót kapott a tetejére, és a szabad levegőn száradt polcokon. (Erről a szürkés sóról eleinte azt hittük, koszos a sajt, de a pásztoroknak már lehetett némi tapasztalatuk, mert azonnal mondták, hogy az só…) Természetesen kaptunk kóstolót – és bár nagyon tartottunk valami betegségtől – de elfogadtuk. Én ittam a tejből is, ettem mindkét sajtból, de még csak hasmenésem sem lett. Végül annyira felbátorodtunk, hogy két egész sajtot is vettünk, (érzésre olyan két kiló körüliek lehettek és 2 euróba került egy darab), ami kellemesen változatossá tette a konzervre illetve zacskós szárított kajákra beállított étrendünket. (A bejegyzés a régi honlapom 2008-as bejegyzése alapján készült.)
