Abia nitens levéldarázs

Ízeltlábúak > rovarok > hártyásszárnyúak > bunkóscsápú levéldarazsak > Abia nitens

Abia nitens levéldarázs
Abia nitens levéldarázs portré

Ősi felépítésű hártyásszárnyúak, jellemző, hogy a tor és a potroh még nem különült el jól láthatóan, vagyis nincs „darázsderekuk”. Testükön a szelvények szabad szemmel is jól megfigyelhetőek, szárnyaik sűrűn erezettek. A buzogányos levéldarazsak – ahová ez a faj is tartozik – bunkószerűen megvastagodott utolsó csápízeikről kapták nevüket.

A levéldarazsak szinte kivétel nélkül növényevők: lárváik – melyek hasonlítanak a lepkék hernyóira (ezért ezeket álhernyónak nevezzük) – szabadon, vagy növények belsejében fejlődnek. Néhány fajuk túlzottan elszaporodva károkat is okozhat a termesztett növényekben.

Palackfa (Adenium obesum subsp. socotranum)

Zárvatermők > kétszikűek > meténgfélék > Adenium obesum subsp. socotranum

Palackfa (Jemen, Socotra)
Palackfa (Jemen, Socotra)
Palackfa (Jemen, Socotra)
Táj palackfákkal és sárkányvérfákkal (Jemen, Socotra)
Táj palackfákkal (Jemen, Socotra)

Óriás útifű (Plantago maxima)

Zárvatermők > kétszikűek > útifűfélék > óriás útifű (Plantago maxima)

Óriás útifű (Plantago maxima) 2026
A növény levele
Óriás útifű (Plantago maxima) már virágzás után

Mintegy 40 évig kipusztult fajnak gondolták, majd szerencsére 1990 után több populációját is felfedezték a Turjánvidéken, a Kiskunságban. Bár a növény magyarországi előfordulását már régóta ismerjük, mindig is ritkaságnak számított. Thaisz Lajos 1902-ben a Magyar Botanikai Lapok egyik számában az ország egyik legritkább növényének nevezi. A terület csatornázása nyomán a faj élőhelye már a 20. század elején kiszáradásnak indult, 1950-re az addig ismert valamennyi élőhelyéről eltűnt. A hazánkban talán leggyakoribb lándzsás (P. lanceolata) illetve nagy útifűtől (P. major) eltérően ez a faj a nedves élőhelyeket, lápréteket kedveli, karógyökere mélyen hatol a nedves talajba. Mérete és morfológiai jellegzetességei miatt nem igazán téveszthető össze más növényekkel: levelei tőállóak, kissé bőrszerű tapintásúak, épszélűek, fokozatosan nyélbe keskenyedők. A levélnyél hossza általában meghaladja a levéllemez hosszát. A levél 9 (-11) erű, színe kopasz, fonákja azonban szőrözött. A virágzat fehér füzérvirágzat, átlagosan 60-90 cm magas, de ritkán az 1 méteres magasságot is meghaladhatja. Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 100.000 Ft.

https://www.dunaipoly.hu/hu/hir/a-szereny-orias

Fátyolos nőszirom (Iris spuria)

Zárvatermők > egyszikűek > nősziromfélék > fátyolos nőszirom (Iris spuria)

Fátyolos nőszirom (Iris spuria) virágos hajtás
Fátyolos nőszirom (Iris spuria) bimbó

Hát, jelenleg ennyi. Olyan aszály van a Kiskunságban, hogy a felkeresett „lápréten” a fátyolos nőszirmok többsége nem is virágzik, levelük is alig van, és sajnos több olyan egyedet is láttam, amelyiknek már bimbós állapotban elszáradt a virágja… Nagyon kéne egy jó kiadós eső országszerte!

Magamnak küldöm ezt a dalt, a felejthetetlen Császár Előd énekelte. Refrénje: „Megtalállak még, tudom hogy ennyi még nem elég” 

Plantago reniformis

Zárvatermők > kétszikűek > útifűfélék > Plantago reniformis

Plantago reniformis (Montenegro)
Plantago reniformis (Montenegro)

Magyarországon nem fordul elő, a Dinári-hegység bennszülött reliktumfaja (Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Koszovó, Albánia és Görögország) viszonylag szűk elterjedési területtel. Évelő növény, jellemző élőhelyei a havasi rétek, általában 1500-2300 m között, de előfordul bolygatottabb helyeken (néha pl. utak mentén) is. Nagyméretű levelei tőlevélrózsát alkotnak, kerekdedek vagy oválisak, gyakran „gyűrött” hatásúak, szélük szabálytalanul és ritkásan fogazott. Levélnyele olyan hosszú vagy kissé hosszabb, mint a levéllemez. Virágzata az útifűfélékre jellemző fehér virágzat, virágzási ideje május-július hónapokban van.  

Bagliettoa marmorea

Tömlősgombák > Eurotiomycetes > Verrucariaceae > Bagliettoa marmorea

Bagliettoa marmorea (2007 Montenegró)
Bagliettoa marmorea (2026 Villányi-hegység)

Az egyik kedvenc színű zuzmóm, régebbi neve Verrucaria marmorea. Endolitikus faj, vagyis „beoldja” magát az aljazként használt kőzetbe. Csak meszes alapkőzeten fordul elő, kéregszerű telepe rendkívül szorosan tapad, gyakorlatilag csak a kőzettel együtt gyűjthető. Színe rózsaszínes vagy lilás, a spóratermő peritéciumok a kőzetbe mélyedő lyuknak látszódnak. Színe miatt szembetűnő, de hazánkban nem gyakori zuzmófaj, a mediterrán területek (magas)hegységeiben jóval többször találkozhatunk vele.